|
2023-06-15 21:30:39, csütörtök
|
| |
| |
HIRTH ÉVA VERSEI 
Hirth Éva ( Pécs 1954. július 18. - 2018. december) írónő, költő
A CSENDDEL ÉLEK 
Szeret engem a csend, tudom.
Én is szeretek hozzábújni,
vigasztal, fülembe suttog,
olyan jó véle ellazulni.
Ülünk a csillagok alatt,
a magány tovareppen,
a könny is elapadt,
már rég nincs a szememben.
Tested már nem az otthonom,
lelked soha nem volt az enyém,
társról régóta nem álmodom,
jól vagyok ezen az estén.
Most épp egy dalt dúdolgatok,
hajammal táncol a szellő,
csillag hull le a túloldalon,
tárt karokkal várja az erdő.
A CSEND VARÁZSA
Éjszaka minden fehérbe öltözött,
lelkembe béke, nyugalom költözött,
reggel elindultam hosszú sétámra,
jó volt rálépni a szűz hótakaróra.
Térdig érő hóban botorkáltam,
kis patakomat már oly régen láttam,
alig hallottam, csendben folydogált,
a meder szélén pár bokor szunyált.
A hódunna épp lubickolt a vízben,
hókristályok táncoltak a fellegekben,
megcsillant a nap a sötét égbolton,
fénye táncot járt fázós arcomon.
Olyan csend ölelte át fáradt elmémet,
szinte úgy éreztem, ringatja testemet,
de egy faág letört, nagyot reccsent,
megtörte e varázslatos csendet.
Nékem itt van a nyugalom szigete,
elringat a kis patak halk nesze,
úgy érzem, örökre itt kéne maradnom,
a zajos várostól el kéne szakadnom.
A MINDENEM VAGY
Hadd legyek szellő,
mi simogatja arcodat,
hadd legyek a nap,
mi csókolgatja homlokodat,
vagy a tenger,
mi lágyan öleli át minden porcikádat,
vagy fűszál,
mi hajbókol talpad alatt.
Hadd legyek mező,
min gyönyörű tested hempereg,
miért nem lehetek? Ó, miért nem lehetek!?
Ha forrásként élhetnék,
oltanám szomjadat,
ha patak lehetnék,
elénekelném dalodat,
egy szép dallam, mondd, lehetek?
Mi füledbe súgja, hogy szeretlek.
Hadd legyek hópehely,
mi a hajadon kacarászik,
vagy kandalló, ha tested fázik.
Hadd legyek a szerelmed,
egy vágytól égő éjszakán,
vagy a végtelen az ujjadon,
mi örökre elhoz hozzám.
A hold szeretnék lenni,
szemedre csókot lehelni,
a párnád, a szíved,
egész egyszerűen... az életed...
A NŐ CSODÁS SZEME
Mikor belenézel egy nő szemébe mélyen,
megtalálod egész életét az íriszében,
látod benne az örök fiatalságot,
látod benne a szomorú magányosságot,
de a boldogság is ott táncol a szemében,
a fájdalom a szeme szegletében,
az álmodozás is néha megcsillan,
a vágy, mi oly sokszor elillan.
Benne van a bűn, az ártatlanság,
szempillája alatt a szerető anyaság,
szemöldökén kibontakozik a harag,
mi bátorságot ad, hát tiszteld a szarkalábakat!
Mikor belenézel egy nő szemébe mélyen,
a lelkét látod, mi ott tündököl ...szerényen...
A NŐK CSODÁSAK
Nekem össze kell tartanom a családot,
Erős a szívem, ha te gyengének is látod.
Ha kell, elmozdítom a hegyeket,
Idehozom a fellegeket,
Dúlok-fúlok, ha bántanak,
De törékeny kezeim, hidd el, oly lágyak.
Hát vigyázzatok a nőkre,
Oly nagyon hiányozna érintése,
Gyenge nők nélkül kinek lenne szép élete.
Gyermekünk homlokára csókot ki adna?
Egy életen át kire támaszkodhatna?
Nők nélkül nem lenne család, szerelem,
Galambszívünk hiányozna, hidd el nekem,
El sem tudom képzelni, mi lenne az életben.
Virággal halmozzátok el a nőket!
Ajkukra millió csókot adjatok!
Gyenge lelkű nőnek add a te lelkedet,
Oly hálával fogja ölelni szívedet.
Kerek a világ, de nők nélkül nem ér semmit.
A SZIVÁRVÁNY MESÉI
Szeretem a szivárványt, jó kedvre derít,
szeretem a csodálatos, nyugtató színeit,
Apám mesélte nekem valamikor régen,
a szivárvánnyal köszönti a népet Isten.
Mikor látom a szivárvány alatt a fényeket,
oly tisztának, gyönyörűnek látom a színeket,
a szivárvány színei mesélnek nekem,
és minden egyes színét ámulva figyelem.
A sárga bátorságot, intelligenciát ad nekem,
az aranyszín boldogít, vidám lesz a kedvem,
a pirostól erős leszek, bátor, átkarol a szeretet,
a zöld a reményt, a kék elhozza a végtelent.
Apám szerint a lila szín édes bort ígér,
az arany a búza bőségét, hogy legyen kenyér,
a zöld a legelőt, az állatok eledelét,
a piros az összetartozást, a szerelem szépségét.
A Skandinávok szerint a földi s égi életet köti össze,
a Golgotaiak szerint Istar istennő nyakéke,
szeretem, ha a szivárvány mesél nekem,
és jól érzem magam, ezért a meséket elhiszem.
-
A VÁGY SÓHAJA
A folyó oly csendesen folydogál,
csak a szellő színészkedik rajta,
a nap nem látszik a szürke égen,
a ködfátyol teljesen eltakarja.
Egy vashídon állok, a korlát hideg,
lelki szemeimmel most is látlak,
látom, mikor utoljára itt jártam veled,
jó volna, ha újra megtalálnálak...
A könnycseppek most olyan nehezek,
mik kitörnek kisírt szemeimből,
nehéz a szívem, talán sosem látlak,
a vágy sóhaja kirobban lelkemből.
A VILÁG LEGSZEBB SZAVA
Mennyi mindent szeretnék kérdezni,
mennyit kérdezel, de nem tudok felelni.
Mennyi mindent kéne tennem,
a szerelmedet tán át kéne ölelnem?
Már a kérdést sem értem,
a kezed melegét sem érzem,
nézek rád, s hallgatok,
még csak válaszolni sem tudok.
Távolból egy hegedű sírása hallatszik,
a csodás dallam a szellővel eljátszik,
elbódít a virágok illata,
mezítelen talpam: harmatos fű simogatja.
Beleveszek e csodákba,
csukott szemmel, ringatózva.
Olyan, mintha nem is élnék,
olyan, mintha a mennyben lennék.
Látom, a kaput becsukod,
utánad futnék... de nem tudok...
Lehet, hogy holnap hiába várlak,
lehet, hogy többé sohasem látlak...
Pedig te hoztad a fényt az életembe!
Te voltál a szemem a sötétségbe`!
Te voltál az életet jelentő patak!
Veled tudtam... oltani szomjamat...
A kiszáradt földeknek az eső!
Nékem te voltál a levegő!
Te voltál, kiért érdemes volt élnem!
Te voltál a mindenem... a reményem...
Nem tudom veled újrakezdeni,
nem tudlak már imádattal szeretni!
Elfelejteni sem tudnám, s nem is lehet,
hogy másnak mondtad azt a szót... szeretlek...
A világ legszebb szava... szeretlek...
Miért tetted tönkre? Kérdezlek!
Te tönkretetted e csodás érzéseket,
nem tudom újrakezdeni... már nem szeretlek...
AZ ÉLETED
Ki vagyok én?
Én vagyok az életed,
én vagyok, ki fogja mind a két kezed,
én vagyok a szellő, mi simogatja arcodat,
én vagyok, ki csókolja mézédes ajkadat.
Én vagyok, ki átöleli lelkedet,
kiben szíved dobbanását keresed,
én vagyok a nap, mi testedet simogatja,
a csillag az égen, mi utadat mutatja.
Én vagyok a takaród, ha fázol,
én vagyok a játékod, ha játszol,
én vagyok az álom angyala neked,
párnának lehozom a holdat neked.
Én vagyok, ki szomjadat oltja,
én vagyok, ki szíved dobbanását hallgatja,
én vagyok neked a levegő,
csak én vagyok neked... és a teremtő...
Nem akarok könnycsepp lenni a szemedben!
Nem akarok bánat lenni a szívedben!
Én legyek a legszebb dolog az életedben,
AZ ÉLET JÓ!
Mondd, néha miért fáj az élet?
Mindig boldog miért nem lehet?
Sokan ezt kérdezitek,
én élni nagyon szeretek!
Szeretem, ha madarak dalolnak,
énekükkel felvidítanak,
szeretem az esőt, a havat,
a tavaszt, a virágokat!
Szeretem a selymet megérinteni,
szeretem a nap sugarát érezni,
szeretem, ha eső mossa arcomat,
szeretem a lágy dallamokat...
Minden az életet jelenti nekem.
A szerelmet is szeretem!
A magányt is, ő itt van velem,
ő kitartó társam nekem.
Éjszaka a csillagok táncát,
az öreg hold kacsingatását,
reggel az ébredő napot,
ketté válik a felhő, s ő ragyog!
Az élet oly szép, csodás!
Előtted van minden jó, bárhol jársz,
mindenben van valami ragyogó,
érzed, a virág illata...milyen bódító...
ÁLMAINKBAN
Érzem, fontos vagy nekem.
Meddig tart e plátói szerelem?
Jó lenne hozzád bújni,
téged vadul megcsókolni!
Érzem, te is rám gondolsz,
álmodban ezerszer megcsókolsz,
a fülembe súgod, kívánlak,
mindenhol téged látlak.
Ne várj soká, gyere!
Ne kérdezd, szeretlek-e!
Szívem dobbanását úgyis érzed,
ha szívemre teszed reszkető kezed.
Úgysem tudunk megszólalni,
mert a hangunk el fog csuklani,
emelj fel magadhoz, kedvesem!
Mert elveszek... a szerelemben...
Álmainkban ragyognak a fények,
álmainkban csodás az élet,
de a nap fénye már az égen ragyog,
száműzött minden csillagot...
ÁMOR NYILA
A szerelem, ha újra az ajtóban állna,
és Ámor nyila a szívembe találna,
nagyon megbecsülném a szerelmet,
tenyeremen hordoznám a szívedet.
Megérezném minden óhajod,
lábad elé hoznám az összes csillagot!
Forró csókokkal elhalmoználak,
a szerelmemmel elbódítanálak.
Hűs árnyékod lennék, ha éget a nap,
testemmel fűtenélek, ha jön a hideg fagy,
ha megbetegednél, én lennék a gyógyszered,
párnád lennék, ha az álom angyala behunyja szemed.
Mégis, ha úgy döntenél, kedvesem, 
hogy hátat fordítasz énnekem,
az ajtót nem nagyra tárnám,
könnyeidet az arcodról lecsókolnám.
Nemcsak a testünk fonódna össze,
lelkünk is a fellegekbe szállna, lebegne!
Egymásba gabalyodna az életünk,
senki nem vehetné többé el tőlünk!
Ámor nyila, ha a szívünkbe fúródna,
a szerelmünk soha el nem múlna!
Ó, Ámor, ne késlekedj, gyere!
A szívem szeretettel van tele...
ANYAI SZÍV
Sajnálom a gyerekeket,
kik család nélkül kell hogy
felnőjenek, kik soha nem érezték
az Apa szigorát, fegyelmét,
az otthon melegét, s az
Anya gondoskodó, féltő kezét.
Milyen jó is volt reggel
Anyám hangjára ébredni fel.
Felhőtlenül kacagni, nevetni,
gond nélkül élni, és szeretni.
Hisz Anyám a gondot a
vállán hordta,
szelíden, mosolyogva.
Ahogy rám nézett a tekintete,
csak úgy sugárzott a szeretete.
Mikor a lázzal küzdöttem,
ő ott virrasztott mellettem.
Éreztem meleg, simogató kezét,
s aggódó, féltő tekintetét.
Olyan büszkén nézett rám,
úgy éreztem, én vagyok a királylány.
Mire mindent türelmesen megtanított,
az élete fájdalmasan elkopott.
Mikor elszólította az ég,
így szólt, ne félj!
Hisz mindent tudsz, mit tudnod kell,
nyugodtan hagylak most el.
Így szólt, ne sírjunk, búcsúzzunk!
Sokára, de biztos, hogy találkozunk.
Így szólt, ne siessek!
Éljek most a gyerekeknek.
A vállukról a gondot most
én vegyem le, hogy nyugodtan
éljenek, szeretetben.
Sajnálom az árva gyerekeket,
mert egyedül viszik a keresztjüket.
Így nem tudják, mi is a család,
és soha nem érezték az
Anya biztató mosolyát.
APÁMRÓL
Apám az, ki nékem erőt adott,
ki a bajban soha el nem hagyott,
az élet rögös útján is ott állt mellettem,
mikor a kétségbeeséstől reszkettem.
Esténként jó volt hozzábújni,
két kezemmel átkarolni,
nyugalom, biztonság áradt belőle,
szeretet csillogott mindig a szemébe`.
Sokat barangoltunk az erdőkbe,
hisz az volt néki a mindene,
a csend, a friss levegő,
a sok poros munka után a pihenő.
Tanítgatta, melyik gombát szabad leszedni,
elmondta, merre kell észak felé menni,
hogy soha ne tévedjek el, ha elsodor az élet,
de míg élt, nála mindig találtam menedéket.
Hiányzol... nélküled minden sivárabb,
mindennap könnyben áztatom sírodat,
de mindig azt mondtad, vissza nem nézünk,
ha fenn akarunk maradni, előre megyünk.
ÁTÖLEL AZ ŐSZ
Az ezerszínű ősz megérkezett,
már mindennap hűvösek a hajnalok,
harmatcseppek ülnek a leveleken,
a napsugara rajtuk andalog.
A levelek még nem rozsdaszínűek,
szép sárgán csüngenek a faágon,
a lágy szellővel összeölelkeznek,
de néhányan itt henyélnek a parton.
Sok levél ringatózik a kis tavon,
a vízbe esőcseppek ugrándoznak,
néhány itt sétál hideg arcomon,
hajamon is vadul táncot járnak.
Szeretem a hűvös ősz ölelését,
szeretem az ősz százezer színét.
BÁNAT
Bánat emészti szívemet,
magával rántja lelkemet,
itt állok a sírodnál,
szememből könny csordogál.
Szeretnélek átölelni,
arcodra millió csókot adni!
A sok virágot leteszem,
gyermekkorunk... felidézem...
Haragudtam a tegnapra, mára!
Haragudtam az egész világra!
Drága bátyám, hiányzol nagyon,
hányszor örültem, sírtam a válladon...
Fel sem fogta az elmém,
hogy nem ülhetsz többé mellém,
hogy az örömökben nem osztozhatunk,
s a bánatban együtt már sírhatunk.
Megfagyott a tekintetem,
mikor nevedre tévedt a szemem...
Istenem, miért vetted el őt!
Istenem, adj nékem erőt...
Elindulok, visszanézek,
tompulnak a gyertyafények,
csak a bánat az, mi kísér utamon,
s a lágy szellő, mi szaladgál hajamon.
Drága bátyámnak! Nyugodjék békében!
BOCSÁNAT...
Bocsánat, ha úgy érzed, nem szerettelek,
fájó szívemet még most is gyógyítgatom,
még most is könnytől ázva csillog az arcom,
még most is a lépéseidre ébredek.
Némán üvölt lelkemben a fájdalom,
őrült dolgok születnek elmémben,
elfásultságot érzek sajgó testemben,
egy pillanatra sem hagy el... magányom...
Bocsánat, hogy még élek nélküled,
bocsánat, hogy egyedül nem félek,
téged soha nem érdekelt, mit érzek,
bocsánat, hogy nem békülök ki veled.
Szemeidben szerelmet most sem látok,
a fülembe súgod hazugságaidat,
már nem hiszem el a sátáni bókokat,
én már döntöttem, és nem másítok.
CSAK A TIED
Fogd szorosan gyenge, törékeny kezem,
üldözd el mellőlem a bánatot,
néked adom az egész életem,
én már csak melletted ragyoghatok.
Most szívem is átöleli lelkemet,
fáradt elmém meglelte a nyugalmat,
öleld szerelemtől égő testemet,
éljük meg a vágyakat, álmokat.
Tiéd szívem teljes szeretete,
csak a tiéd vágytól égő sóhajom,
szívem a boldogságot meglelte,
kérlek, imádj, ölelj, szeress nagyon...
Mióta beléptél az életembe,
eltűnt a világ, csak te létezel.
CSAK EL NE KÉSSEN
Az élet nagyon szeret játszani velünk,
mikor szeretnénk, nem fogja a kezünk,
lábunk elé millió akadályt görget,
és válladon cipeled a mázsás terhet.
Sokszor érzed úgy, hogy fel kell adnod,
rémülten bolyongsz, nem hallod hangod,
a mázsás súly már a földbe döngöl,
nem tudsz szabadulni a beléd bújt ördögtől...
Mégis úgy szeretjük az életet,
oly jó, mikor a remény átöleli lelkünket,
de mindig az utolsó pillanatban érkezik,
rettegek attól... hogy egyszer elkésik...
CSAK NEKED
Tudom, hogy úgy ébredek fel,
hogy ajkad homlokomra csókot lehel.
Tudom, hogy te vagy, kire számíthatok,
kihez hozzábújhatok,
kiben megbízhatok.
Drága Anyám!
Nincs is ennél szebb szó!
Ha kimondom, olyan simogató.
Soha nem fordítok hátat,
ha kell, a tenyeremen hordalak!
Én leszek a vigaszod, ha baj van.
Én leszek a melegség a hűs szobában.
Én leszek, ki simogatja a kezed,
s ha jó kedved van,
veled együtt nevetek.
Drága Édesanyám!
Ma anyák napja van.
A virágcsokrot tartom,
és az arcod csókolgatom,
szorosan hozzád bújok e szép napon.
Te vagy a legszebb!
A legjobb nekem!
Kebledre hadd hajtsam le a fejem.
Nem számít, hogy milyen nap van,
mert nekem minden nap: Anyák napja van.
CSAK MÉG EGYSZER
Jó lenne, ha még öledben ringatnál,
mindig boldog voltam két karodban,
ha homlokomra csókot adhatnál,
senki sem szeretett nálam jobban.
Emlékszem, meg sem kellett szólalnod,
megnyugtattad zaklatott életem,
szeretném még egyszer hallani hangod,
egy kicsit add vissza nékem, Istenem.
Könnyeimet havas eső mossa le,
sírodra teszem a virágcsokrot,
szerető lelkem bánattal van tele,
halálod szétzúzta a sok szép álmot.
Drága apám, te érzed, hogy itt vagyok?
Lelkemben emlékviharok tombolnak.
CSIPKEDI ARCOMAT
Már úgy vártam e csodára,
fehér sapkát húztak a hegyek,
elindulok álomszép sétámra,
szállingóznak a hópelyhek.
Fagyos szél csipkedi arcomat,
fülem mellett süvítve elszalad,
pirosra festi hideg orromat,
de a jókedvem így is megmarad.
A mi padunkhoz értem,
hol oly sokszor csókoltad szám,
a vastag hó paplant néztem,
és a kristály díszeket a fán.
A hófelhőkön nem láttam át,
hiába néztem le a völgybe,
kerestem a templom tornyát,
de már beágyazott a felhőkbe.
Letört a szél egy nagy ágat,
a hó alól már alig látszik,
hiába vívták a csatákat,
a szikrázó hó, rajta tanyázik.
Láttam, hogy már más is járt itt,
nem volt szűz a hótakaró,
utam szép lassan haza vitt,
holnapra, mindent ellep a hó.
CSODÁS PILLANAT
Behunyt szemmel álmodozom,
millió kis szív táncol a falakon,
még érzem csókod ajakamon,
illatod itt maradt a nyakamon.
Oly jó most ez a néma csend,
akarom, hogy derekam újra átöleld,
a kisszobában hárman maradtunk,
én, a vágy és a kéjes pillanatunk.
Csitt, most ne zavarjatok,
nem akarom elveszíteni a pillanatot,
mit egy hópehelyhez hasonlítanék,
Ő is csak egy pillanatig él, mégis olyan szép.
ELDOBOM
Eldobom a tegnapot, eldobom a holnapot,
a mai nap csodálatos, nem akarok több napot!
Minden percét, minden óráját kihasználom,
ne sírjak vissza semmit, ne maradjon, csak álom.
Egy csodás esélyt kaptam most a sorstól,
mintha kiragadtam volna egy szép álmomból,
nem engedlek ki a kezeimből sohasem!
A múltat minden erőmmel eltemetem.
Fogd a kezem, s szaladjunk el a tegnaptól,
ne akarjunk ma még semmit a holnaptól!
Meg szeretném állítani ezt a szaladó időt!
Nem akarok tegnap, se holnap más szeretőt!
ELHOZTAM
Elhoztam az ünnepi fényeket.
Elhoztam egy karácsonyi éneket.
Elhoztam szívem szeretetét,
elhoztam lelkem békéjét...
Kívánom, boldogok legyetek,
kívánom, mindenki szeressen titeket,
tudom, ti mindenkit szerettek,
ezért él békében szerető lelketek.
A karácsonyi fényeket nézem,
a sok csillogásban vagytok... érzem...
A gyertya fénye bevilágítja a szobát,
látom benne mindenki mosolyát.
Szeretnék most összebújni veletek,
szeretném megfogni a kezetek,
tudnotok kell, jó hozzátok tartozni,
ha eltűnnék, tudom, fogtok keresni...
A fenyő mellett szívem nagyot dobban,
a dobbanásban egy egész élet van.
Köszönöm, hogy veletek lehetek.
Köszönöm, hogy átölel lelketek...
ELMÚLÁS
Reggelente, mikor kinézek,
látom, hogy elballag a nyár.
Mindennap lehullik egy-egy levél, s
az ág az ég felé mutat kopaszodva már.
Csodálom, ahogy beletörődik,
visszavonul, továbbáll,
tudja, hogy ő levirágzott már, s az
ő ideje: most itt lejár.
Mi is így vonulunk vissza
minden évben újra s újra.
Ahogy szállnak az évek, és újra ősz lesz,
a mi hajunk is egyre őszebb.
Már nem várjuk úgy a telet,
pedig milyen jó is, mikor az ember még gyerek.
Már nem várjuk úgy a nyarat,
mert a melegben már csak a hűs szoba marad.
Már csak a simogató tavasz
és a kellemes ősz marad.
Ahogy az ősz adja lágy melegét,
az többet ér: mint száz ölelés.
Így elmúlnak lassan az évek,
tavaszból nyár, nyárból ősz, őszből tél lesz.
A mi életünk vajon hol áll meg?
Ezt a csodás őszt várjam még meg!
Élvezni akarom a vénasszonyok nyarát!
Látni akarom, hogy egy levél sem lóg a fán.
Látni akarom, ahogy visszavonul, s a
tél lába elé borul.
Ó, uram! Segíthetnél még!
Hadd lássam, hogy elolvad a jég.
Szeretném látni még azt,
hogy a hó felett diadalmaskodik a tavasz.
Már csak egy kérésem maradt,
hogy érezzem még a forró napsugarat!
Utána elmegyek, megígérem,
csak azt akarom, hogy a nap tüze égessen még meg.
ELLENTMONDÁSOK
Úgy szeretném, ha tudnék szeretni,
de hagytam a lelkem jéggé dermedni,
már nem tudok mást, sírni, zokogni,
mindent összetörni, vadul tombolni!
Rohanni, mint egy felajzott bika!
Eltaposni mindent, mi nekem mostoha!
Üvölteni, mint egy sakál!
És kettétörni... mint egy szalmaszál...
Úgy szeretnék szép szavakat hallani,
és szép, szerelmes szavakat suttogni,
de sokszor szeretnék megsüketülni!
Bárcsak ne tudnék megszólalni!
Szunnyadó vulkánnak érzem magam,
mely kitörhet minden pillanatban!
Nem akarok lávafolyam lenni!
Kis patakként szeretnék... Tovább élni...
Halkan, nesztelenül folydogálni,
sok kis állatot itatgatni,
de én nem lehetek csendes, kis patak,
lehet, hogy kiapadnának a tavak...
Oly sok ellentmondás él bennem,
tönkreteszi az egész életem!
Sokszor én sem tudom, mit akarok,
...így mindig csak az árral sodródok...
ELŐADÁS
Az élet egy játék, egy előadás, a
díszlet pedig oly csodás!
A függönyt felhúzzák, s
jöhet az első felvonás.
Boldogan kezded a fiatal éveket,
reményekkel telve kacagsz, nevetsz.
A biztos kezek visszatartanak,
minden nehézséget megakadályoznak.
A szíved felveszi a lüktetést,
érzed, hogy az élet milyen szép!
Minden napot meghosszabbítanál,
de véget ér: az első felvonás.
Felhúzzák a függönyt.
Gondterhelt vagy s fáradt.
Már alig várod, hogy vége
legyen egy napnak.
Nincs anyád, ki csókjával simogat,
nincs apád, ki segítő kezet ad.
Reggeltől estig robotolsz, dolgozol,
s válladon, mint az ólom, a gond: honol.
Mire felocsúdsz, jön az utolsó felvonás,
már az élet egy cseppet sem csodás.
A szívedet már elhagyta a lüktetés,
és már örülsz, hogy egyáltalán élsz.
Reggelente mindened fáj,
hegyeket sem akarsz megmozdítani már!
Nézed a felhőket, a kék eget,
már nem érdekel, hogy mi van veled.
Ennyi volt hát?
Véget ért az előadás...
A függöny elé még kilépsz,
hogy utoljára körbenézz.
A nézők már elmentek,
másnak adod át a szerepet.
A fények kialusznak,
az ajtók: bezárulnak...
EMLÉKEZZÜNK (Bányásznap)
Én még bányászcsaládban nőttem fel,
tisztelettel kellett bánnom a kenyérrel,
túl sok verejték csorgott le apám homlokáról,
hogy a kenyér ne hiányozzon az asztalról.
Mikor az iskolában a nagy kapuk kitárultak,
Jó szerencsét! A köszönések így harsogtak,
és mindannyian felfogtuk az értelmét,
mert sok bányász volt, ki haza többé sosem tért.
Apám szemét a szénpor feketére festette,
erős, szerető kezét a lapát kérgessé tette,
mégis úgy szerettem, mikor simogatta arcomat,
úgy szerettem hozzábújni, mikor eljött az alkonyat.
Hányszor harsogott a bányászok himnusza,
hányszor nyílt meg a temető kapuja,
még most is hallom a családok zokogását,
szinte látni vélem a rájuk omlott bányát.
Ma a hős bányászokra emlékezünk,
a múltba sírva beletemetkezünk,
drága apám nékem minden nap hős maradt,
hiába omoltak rá a rút, fekete falak.
ÉRZEM
Érzem a lüktetést ereidben,
hallom sóhajod, elszáll, mint a szél,
kezem tartod forró kezeidben,
a tenger zúgása nekünk mesél.
Homok tapadt mezítelen testemre,
a nap bőrömbe perzseli,
oly nyugalom telepszik lelkemre,
már a fellegekbe felemeli.
Látom, mosoly csillan meg ajkadon,
szemed perzsel, mint a lángoló tűz,
remegést érzékelek hangodon,
mi a szerelem mámorába űz.
Úgy vágyom rád, összeforr testünk,
bőröd, mint a láva, oly égető,
beteljesedett végre szerelmünk,
ölelő karod jó, melengető.
Fejemet izmos melledre hajtom,
szárnyalok odafenn a magasban,
szívverésed hangosabban hallom,
lebegek... a kéj mámorában...
FÁJDALOM
( Ez volt a legelső versem, amit írtam.)
Nem tudom, mi ez, nem értem?
Foglak, de nem érzem.
Nézlek, de nem látlak,
szeretném hallani, amit mondasz,
de nem hallak.
A lelkem megfagyott bennem.
Azt hittem, ez nem történhet meg velem.
Fáradt vagyok s gyenge,
nem kéne ennek így lennie.
Ülök, nézek meredten,
ki vagy te? Kérdezem csendben.
Ki vagy te? Ki összetörted a szívem,
ki vagy te? Ki jéggé fagyasztottad a lelkem.
Nem ismerlek téged,
ez nem te vagy,
én téged így
nem akarlak!
Őt, a másikat akarom,
akit szerettem!
De félek,
őt már nem kaphatom meg.
Elillant, eltűnt, s te
itt maradtál, ha ő
nem jön vissza,
te miért maradnál?
Menj utána, szaladj!
Vidd el a fájdalmamat.
Vidd el ezt az ürességet
belőlem,
Hogy folytatni tudjam az életem.
FÁRADT VAGYOK
Szeretem az életet?
Igen! Nem tévedek.
Fáradtan hajtom le fejem,
hisz már elkopott az életem.
A gyermekeim, mikor a nyakam átkarolták,
az életemet bearanyozták.
Szerettem volna kikürtölni a világnak!
Nálam boldogabb embert nem találnak.
Úgy érzem, nem éltem hiába,
látom, ha ránézek e csodás családra,
mikor a szemükbe nézek,
rögtön tudom: miért élek...
Végignézhettem,
ahogy felcseperednek,
már gyönyörű, érett nők lettek,
csodás unokákkal is megleptek.
Felnőttek már, ők is nagyok.
Igen, kicsit fáradt vagyok,
de mindent ugyanígy tennék,
nélkülük... Elvesznék...
Az élet nehéz, bárhogy élem,
jó, hogy itt vannak nékem.
Nagy árat fizettem-e? Nem tudom.
Ők boldogok, s így jó minden napom.
Esténként elgondolkodom.
Az életnek én tartozom,
mindent megkaptam, amit lehet,
igen: szeretem az életet!
FÁZOM
Szemeim behunyom, arcom eltakarom,
mióta elmentél, örökösen fázom.
Hópelyhek táncolnak a levegőben,
fekete hajamon csillognak fehéren.
Szomorúan sétálok a hóesésben,
egyedül csúszkálva a vastag jégen,
gondolataim elkalandoznak,
szemeimből könnyek hullnak...
Bolyongok... Engem nem vár senki,
pedig én is szeretnék otthonra lelni!
Szeretném, ha valaki az ajtóban várna!
Szeretném, ha fejem alatt te lennél a párna.
Az emberek előtt az ajtók kinyílnak,
hogy lehet az, hogy előttem becsukódnak?!
Elfáradtam, nem is a hidegtől fázom,
úgy érzem, csak a szerelmet hiányolom.
Úgy vonszolom elhagyatott testemet,
alig bírom cipelni meggyötört lelkemet,
az élet mázsás súlyként rám nehezedett,
pedig jó lenne újra szépnek látni... az életet...
FÉRFIAK NÉLKÜL
Azon tűnődöm már napok óta,
férfiak nélkül egy nő nem ragyogna,
hisz mi nők mindig tetszeni akarunk,
ha nem lennének férfiak, kinek csillogjunk?
Ha félelem járná át testünket,
kinél találnánk menedéket?
Ki vigasztalná fájó lelkünket?
Ki fogná meg reszkető kezünket?
Ki lenne az, ki bókokkal halmoz el?
Ki lenne az, ki az egekig emel?
Ki lenne az, ki egy életen át szeret?!
Ki lenne, ki hátat fordít, s elengedi kezed?!
Ki lenne az, ki vadul kívánja testedet!?
Ki lenne, ki eltapossa szívedet!?
Ki lenne, kiért mindent megteszel?
Ki lenne, kire többé rá sem nézel!?
Kit ápolgatnánk, ha gyenge s beteg?
Ki fogja kezünket, ha az idő közeleg?
Ki lenne az, kiért szívünk dobban?
Náluk senki nem szeret minket jobban!
Vajon hogy bírnánk ki nélkülük?
Azt akarjuk, a "nagy Ő"-től legyen gyermekünk!
Valljuk be, a férfiak hiányoznának nekünk,
"a teremtés koronája" nélkül mi sem létezünk!
A FÖLDÜNK EGY CSODA! 
Csodálom, szeretem a gyönyörű földet,
annyi embernek adott otthont,melegséget,
a föld, az otthonunk,nélküle, nem vagyunk...
Vigyázzunk, ha elpusztul mi is meghalunk!
Az erdőink oly szépek, dúsak, zöldek,
ők adják nekünk a friss levegőnket,
állatainkat, madarainkat,
oly jó hallani a dalaikat.
A folyók, melyek átszelik ezt a csodát,
halainknak ők adják otthonát,
a víz, melynek köszönhetjük életünk,
víz nélkül, mindannyian elveszünk!
Az ember gyarló! Féltem az otthonom,
sok embert nem érdekel más, csak a hatalom,
erdeinket írtja, és nem gondolkodik,
csak az érdekli, hogy meggazdagodik!
Állatainkat megölik, kiirtják,
egyszer még remélem ők is visszasírják,
vizeink, ami már túl, szennyezett!
Kérdem én mi lesz velünk emberek?!
A járványok, és a betegségek,
mibe belehalnak nemzedékek,
egy kicsit is, ha egymásra figyelnénk,
ez nem történhetett volna meg még!
Hidd el, én nem csak magamat féltem,
de a jövő nemzedékért, fáj a szívem,
én már úgy érzem, éltem eleget,
de örülten féltem gyermekeimet!
Óvjátok! Védjétek ezt a kincset!
Az életeteket, csak itt élhetitek!
A föld, Csodálatos! Gyönyörű! Kerek!
Kívánom, még sokan ide szülessenek...
GENERÁCIÓK
DÉDI, MAMA, ANYA
Anyák napjára együtt a család.
Milyen jó is látni a sok Mamát.
Az ágyon ül a Dédi, keze már úgy remeg,
ezüstszínű haja befonta a kék eget.
Anyám ül mellette és fogja a kezét.
Átöleli Anyját, látom könnybe lábadt szemét.
Már a szarkalábaknak éles a kontúrja,
simogatja a tavasz fuvallata.
Az Anyám most is a legszebb nekem,
az esthajnal csillagát látom szemeiben.
A keze olyan lágy, finom, ha simogat,
elmúlik minden bánatom.
Nézem őket, s elgondolkodom,
milyen jó is volt a gyermekkorom,
tőlük oly sok szeretetet kaptam,
rájuk mindig, mindenben számíthattam.
Szemben ülök velük, s látom magam bennük,
mindig hiányzik odaadó, forró ölelésük.
Melléjük ülök, egymást átöleljük,
forró csókokkal halmozom megfáradt kezük.
A gyönyörű lányom most éppen belép,
ragyogó arccal harsogja szép versét!
Már az én könnyem is csorog le arcomon,
s a tündéremet magamhoz szorítom.
A Dédi! A Mama! Az Anya.
Szeretetével elhalmoz minket a dédunoka,
csodálatos ez a nap, és mindig egy
gyönyörű emlék marad...
HA MADÁRNAK SZÜLETEK
Ó, ha én is madár lehetnék,
a levegőben repülhetnék,
szárnyalnék a fellegekben,
táncolhatnék a nap kezében.
Ha újra születnék, madár lennék,
a lombos faágakon megpihennék,
minden nap énekelnék néked,
átrepülném a világot is véled.
Úgy szeretnék sirály lenni,
a tengerből néked halat vinni,
vagy sas, harcolnék szerelmünkért,
szerelmes, csodálatos álmunkért.
Ha galambnak születtem volna,
testem öledben ringatózna,
de életem este bagolyként élném,
és édes álmodat féltve őrizném.
Én csak egy szerelmes lány vagyok,
de lelkemmel hozzád szárnyalok,
boldogság önti el vágyakozó szívemet,
mert benned megtaláltam a szerelmemet.
HANYATLÓBAN
Már túl kevesen értékelik a verseket,
inkább a TV-ben nézik a filmeket,
nem olvassák el a szép regényeket,
játékokkal árasztják el az internetet.
Mind-mind, ez nagyon jó dolog,
de ha csak játszanak, az ártani fog,
nem fognak okosodni, csak butulni,
gyűlölni fognak, s nem tudnak szeretni. 
Már nem érdekli őket Petőfi,
hülyeségnek tartják átlapozni,
már nem olvassák Arany balladáját,
már nem számít, ki az, ki megvédte hazáját.
A magyar kultúra kevés embert érdekel,
a Szózat, a Himnusz már lényegtelen lett,
hiába írják a sok regényt, verseket,
kevesen veszik meg, nincs rá kereslet.
HARMATOS FŰ
Hűvös a hajnal, mégis barangolok,
a fák között néhány ágba belekarolok,
néha megcsillan a tó kékes színe,
néhol a köd teljesen befedte.
A nap már birkózik a szürke égbolttal,
de aranyszínét letakarja fátyollal,
a tó körüli bokrokban megzörrennek az ágak,
hisz a lágy szellők aláfújdogálnak...
A hűvös víz a kavicsokat simogatja,
némelyiket oly érzéssel betakarja,
a harmatos füvön lépkedek,
a cipőm már átnedvesedett.
Szép csendesen hazaindulok,
a nap a fátyol alól felragyogott,
hallom a békák brekegését,
hálálkodnak... A nap melegéért...
HÍVJ
Most merre járhatsz?
Oly mélyen hallgatsz...
A képed nézem,
és könnyezik szemem,
kell, hogy hangod halljam,
hogy lelked simogassam,
úgy vágyom, hogy átölelj,
hogy a fellegekbe emelj.
Mondd, ki vigyáz most reád?
Kinek csodálod mosolyát?
Kinek súgsz a fülébe bókokat?
Vajon ő is elhiszi azokat...
Hívj, minden nap várom,
jó lenne a hangod hallanom,
hogy megnyugodjon a lelkem,
nem akarom, hogy elmúljon
köztünk a szerelem.
HOGY FELEDHETNÉLEK
Anyák napjára készülök,
sütök, főzök.
Eszembe jut dolgos két kezed,
azok az isteni ízek,
amit te tettél az asztalra.
...Drága jó Anyám...
Összejövünk Anyák napjára,
virág kerül a vázába,
ahogy átadják a virágom,
folyik a könny az arcomon.
A gondolatom most is a tied,
oda is adnám mindenemet,
ha te is itt lehetnél velem, s
fognád mind a két kezem.
Fejem kebledre hajthatnám,
hajadat,simogathatnám,
láthatnám gyönyörű kék szemed,
mely biztatva rám nevet.
Ó, még most is látom,
mikor a csokrot néked adom,
rászorítod a kebledre,
s könny csillog fel a szemedbe`.
Ha hallhatnám még egyszer a kacajod!
Ó, ha érezhetném még
erős, nyugtató karod,
a nyugalom úgy áradt belőled,
végigkísérte az egész életemet.
Hiányzol! Hogy feledhetnélek?!
Te adtad nékem az életet!
Mindent, mindent, amit tudok,
amit most a gyermekeimnek átadhatok.
Sietek hozzád, indulok, de veled találkozni
már csak a temetőben tudok.
Előtted ezerszer térdre borulok, s
virágtengerrel borítom be: a sírod...
HOL KERESSELEK?
Mondd, hol keresselek?
Hogy újra megleljelek.
Mondd, kit szeretnél?
Hogy tudjam, ki legyek!
Mondd, mit tegyek?
Hogy újra szeress!
Mert nagyon hiányzol,
Kell hogy érezd!
Már csak egy emlék vagyok neked,
Jó vagy rossz, te már eldöntötted.
Szíved már másért dobban,
Őérte: biztosan jobban.
Nagyon szeresd! Jobban,
Mint önmagad,
Lehet, hogy te még őt szeretnéd, s
Nála már nem leszel más: csak egy emlék.
Próbálok továbblépni, messze menni,
Engem nem kérdez úgysem soha senki!
Hisz nem is akartam megszületni!
És nem is akarok meghalni!
Élni sem tudok úgy, ahogy szeretnék!
Szívemben kavarog a sok emlék.
Fennakadtál a kettétört szívemben,
Mindig érezni foglak, egész életemben.
HOSSZÚ AZ ÚT
Hosszú az út, min oly régóta lépkedek,
mindkét oldalon hatalmas fák intenek,
sűrű lombjukkal a kék eget simogatják,
a nap sugarai itt-ott megcsillogtatják.
Törzsük szürke, ágaik egymásba fonva,
így állnak itt, tán egy emberöltő óta,
a lombok már az út szélén elfekszenek,
nagy léptekkel felettük átlépkedek.
Elindultam keresni a boldogságot,
bárkit kérdeztem, olyat Ő még nem látott,
folytatom boldogtalan, rögös utamat,
talán egyszer még megtalálom álmomat.
Hosszú az út, min oly régóta lépkedek,
nem adhatom fel, ilyet én nem tehetek,
érzem, hogy egyszer még rá fogok találni,
mint az ágak, egymásba fogunk fonódni.
Hosszú az út, lehet, hogy végig sem járom,
de úgy érzem, mennem kell, meg kell próbálnom,
talán épp most járok a boldogság útján,
talán rám köszönt, egy nyári nap hajnalán.
HOZZÁD BÚJNI JÓ
Hajnalban a szellővel táncolok,
kényeztetnek a levendula illatok,
felöltöztetem a hajam virággal,
barátkozom a felhőtlen boldogsággal.
Csipkés blúzomhoz bújik a nap sugara,
fodros szoknyámnak is jó a hangulata,
arra gondolok, mennyire szeretlek!
Hozzád akarok bújni, amíg csak élek.
Hiányzol mindig, minden pillanatban,
édes ajkad csókolom álmaimban,
minden percben érezni akarlak téged,
vágytól égek, mikor a szemedbe nézek
IMÁDKOZOM
Nem hittem volna, hogy megtörténik velem,
mikor megláttalak, hangosan vert a szívem.
Nem gondoltam volna, hogy az élet alkonyán
szerelmes leszek, mint egy csacska lány...
Az élettől kaptam még egy esélyt,
az élettől kaptam egy új reményt,
minden nap várom azt a pillanatot,
mikor kéz a kézben veled sétálhatok.
Oly érzéssel csókolgatod öregedő kezem,
és szemedben látom...az én szemem...
Hajunkon a tél színei táncolnak,
elménkben csodás gondolatok szárnyalnak.
Mikor a szerelmes szavakat félve súgod fülembe,
mikor fejem ráhajtom, biztonságot adó melledre,
mikor esténként összebújva ülünk a kanapén,
a jó Istenhez mindennap imádkozom én.
Imádkozom, hogy még adjon nékünk időt,
imádkozom, hogy az időhöz adjon elég erőt,
hogy még sokáig érezzem a kezed melegét,
még sokáig érezzem... szíved lüktetését...
ITTHON VAGYOK
Meggyötört, és elhagyatott vagyok...
Hegyek, erdők, folyók, hiányoztok!
Jó volna Magyar szavakat hallani,
nem csak sírni, hangosan zokogni.
Szeretnék a Dunában horgászni,
úgy szeretném, a Zengőt megmászni,
szeretnék egy jó erős hallevet,
és esténként, énekelni veletek.
Haza indulok, mert már nem bírom,
a sok sírástól, kiszáradt a torkom.
Szeretném megcsókolni anyám kezét,
érezni szeretném, finom főztje ízét.
Átértünk a határon, itthon vagyok!
Itt egészen mások az illatok,
újra itthon! Alig tudtam kivárni,
Hazám földjét, meg akarom csókolni.
Anyám könnyeit érzem vállamon,
jólesnek a puszik az arcomon,
barátaim hangosan köszöntenek,
Itthon vagyok! Többé el nem megyek!
ITT VAGY VELEM
Ó, Istenem! Tudom, hogy fogod a kezem,
nem is féltem, rettegtem sohasem.
Sok a gonosz árny az életemben,
nem tudtak magukkal rántani: te óvtál engem.
Sokszor úgy éreztem, hogy elveszek,
de te nem engedted, s fogtad a kezemet!
Magadhoz emeltél, hozzám beszéltél,
a szavadnak súlya volt: megigéztél.
Mikor már azt hittem, hogy itt a vég,
te visszahoztál, s erőt adtál még.
Olyan jó ebben a tudatban élni,
mert úgy érzem: kevés csak remélni.
Bizakodva kezdek minden napot,
az életem mindennap így ragyog!
Elmondhatom azt, hogy érezlek,
elmondhatom azt, hogy hiszek benned.
Nem kell, hogy lássalak, hogy válaszolj nekem,
elég az a tudat, hogy itt vagy velem.
Megpróbálok mindig jót tenni,
mert a szeretetedet nem akarom elveszíteni.
Anyám azt mondta, a kötényedben hordozol.
Ezért nyugodt, mert nagyon jó helyem van ott.
Segíts nekem, hogy én is nyugodt legyek,
a szeretteimnek hadd foglaljak a kötényedben helyet.
JANUÁR . . . . . . . . . 
Helló január, nem csalódtam benned,
reménykedtem, pedig sokan leintettek,
és elhoztad a várva várt, szikrázó havat!
Oly jó volt érezni, hogy a hajamra tapadt...
Drága január, nem csalódtam benned,
majdnem lefagyasztottad, mind a két kezemet,
nem tudtál így sem rám ijeszteni,
én csak hidegnek, fehérnek tudlak szeretni...
Helló január, még hozzál egy kis havat,
látni akarom a hóban a lábnyomomat!
Akarok répaorrú hóembert építeni!
Akarok angyalként a havon lebegni...
Drága január, érzem friss illatodat,
akarok hosszú, csillogó jégcsapokat!
Akarok hajbókoló fenyőágakat!
Mást nem akarok. Havat! Havat! Havat!
JÓ A CSEND
Szeretni jó,
míg szeretnek téged.
Nevetni jó,
míg nevetnek véled.
Ölelni valakit,
ki simogatja lelked,
de a legnagyobb fájdalom,
ha ő töri össze szíved.
Keresed kis szobád
minden zegzugát,
üldözöd a fényt,
átkarolod a homályt.
Örülsz a magánynak,
és búcsút intesz a vágynak
JÓ VOLNA
Eltűnni szépen, halkan,
elrejtőzni egy sarokban,
igen, az volna jó,
elkerülne a sok bántó szó,
mi sokszor oly megalázó.
Lehetne az élet velem is jó,
egy kicsit édes,
egy kicsit simogató.
KALLÓDÁS
Tudod-e, mi a gyermek?
Nagyon nehéz felnevelned.
Az egész életedet nekik adod,
reméled, boldogok lesznek
egyszer majd nagyon.
Az egészségük s a
boldogságuk van
mindig a szemed előtt, és
nem számít semmi más,
csak ők!
Ha több gyermeked van,
az jó, mert ha az egyik
elfordul tőled,
még mindig van egy,
kit dédelgethetsz.
Ki ezerszer elmondja,
mennyire szeret, hogy ő
soha nem hagy el téged!
Aki naponta vigasztal,
és csókokkal halmoz el...
Hagyd őt, hadd menjen,
úgyis visszajön majd egyszer,
te csak azért imádkozz,
hogy az Isten,
őreá vigyázzon.
Óvja lépteit, ahogy eddig
te tetted, és ne hagyja el,
ahogy ő téged.
Rájön majd, hogy így nem jó,
csak ez addig: borzasztó.
Az évek mennek, elszállnak,
csak az emlékek maradnak.
Nagyon nehéz, de hagyni kell,
hogy magától jöjjön el.
Biztos eljön, csak az a baj,
hogy ennyi év kimaradt.
Vajon lesz miről beszélni?
Vagy erőd lesz-e dédelgetni?
Nem tudom....
Azt sem tudom, mit mondjál,
de el soha ne forduljál!
Mert hiába hagyott el,
ő is a szíved alatt
nőtt fel.
Bármit is tesz, elnézed,
és csak abban reménykedsz,
hogy ő soha ne élje át ezt!
Ezt a fájdalmat:
Amit ő okozott neked.
KÉSŐ MÁR?
Késő már valaki mást szeretni?
Téged el akarlak feledni!
Élni kell! Tudom...
Magam így vigasztalom.
Tudom, te tudsz boldogan élni,
próbálok én is, de nem szabadna félni!
Félek újra szerelemmel szeretni,
félek szeretkezni, s a kéjbe... beleveszni...
Bízni kéne újra, s remélni,
de nem tudok már senkinek hinni!
Csókokkal, ha valaki el akar halmozni,
a lelkem üvölt! Nem fogja hagyni...
Késő már bókokat hallgatni?
az eszem azt súgja, be fognak csapni!
Pedig a szívem követeli,
ő... szerelmes akar lenni...
Ha jönne valaki, kinek újra hinni tudnék,
kit lángoló szerelemmel szerethetnék,
kivel a kéj mámorában elvesznék,
ki a mennyekbe emelne, kit a mennyekbe emelnék...
Késő már égető szád csókolni?
Késő felajzott testem tiéddel összefonni?
Késő már szeretkezni egy hideg hajnalon?
Mindez késő már? Vagy a csalódást újra vállalom...
KIÍROM MAGAMBÓL 
Költőnek lenni csodálatos dolog...
Nem vagyok költő, én csak írogatok,
kiírom magamból a fájdalmat,
kiírom magamból a boldogságomat...
Kikiáltom a világnak, mennyire szenvedek!
Kikiáltom, ha valakit őrülten szeretek!
A lelkemben tombolnak a viharok,
és olyan jó, ha mindent kikiálthatok...
Leírom, hogy a családom mennyire szeret.
Leírom, szívemben ők foglalják el a helyet!
Leírom az évszakok gyönyörűségét,
akarom, hogy ti is érezzétek szépségét...
Soha nem megyek úgy, hogy csak megyek,
mindent megnézek, a ringó faleveleket...
Leírom, a kiskutyám milyen hűséges,
Leírom, hogy milyen okos, szépséges...
Leírom, hogy nem jó így az élet,
mert oly sok ember retteg, kéreget,
és ilyenkor fáj, sajog a szívem,
hát leírom a jó és a rossz érzésem...
KÍN
Mondd, miért van az,
hogy most is arra
ébredek, hogy a
konyhában a
kávémat készíted?
Mondd, miért látom
oly tisztán arcodat,
hallom hangodat, és az
ablak alatt a
cipőkopogásodat.
Nem bírom már!
Minden percben
látlak, hallak.
Belehalok, hogy újra
hozzád simuljak.
Éjjel felriadok.
A párnádon zokogok.
A testem nyirkos
és hideg.
Nem bírom... nem bírom ezt.
Ó, Uram! Ha őt elvetted,
engem miért hagytál meg?
Ha megválthatnám az
életét, bármit is
kérnél, megtenném.
Mondd, mit?! Én rohanok.
Ha kell, az életemet adom.
Nyújtsd kezed!
A bánat úgyis
elemészti szívemet.
Az életem így kín és gyötrelem.
Nem kérek mást tőled,
ezt megígérem, csak egyet
tegyél még meg nekem.
Vigyél oda, ahol együtt lehet velem!
KÖD
A köd a temetőre telepedett,
apró lépésekkel, lassan ballagok...
Vergődök a régi emlékekkel,
visszhangoznak az emlékviharok.
Mennyi virág, mennyi fájdalom,
s ők tűrik csendesen, békésen,
üvölt a csend, a lépéseimet sem hallom,
sötétség uralkodik lelkemben...
A szívembe hasít a fájdalom,
torkom sírás szorongatja,
állok a sírotoknál, s fáj nagyon,
kezetek arcom többé nem simogatja.
Többé nem látom szép arcod, Anyám,
Apám sem egyengeti már utamat,
elfeledni hogy is tudnám
a sok szeretetet, mi utánatok maradt.
Könnyeim folynak, mint a patakok,
hangotokat még most is hallom,
előttetek ezerszer térdre borulok.
Átöleli lelketeket... szerető karom...
KÜZDJ MAGADÉRT
Sokszor voltam elhagyva, nem szeretve.
Sokszor hazudtak a szemembe nézve.
Megcsaltak, de felemeltem a fejem,
lebirkózta a bánatot szívem.
Elvesztettem már barátot,
megcsaltak a hazug álmok,
nehezen, de újra talpra álltam,
és az újabb kihívásokat vártam.
Az élet sokszor meggyötör,
elveszi tőlünk a legszebb gyönyört,
elveszi szerelmedet, barátodat,
de soha ne add fel a vágyadat.
LÜKTETÉS
Mikor a fejemben
még csak egy gondolat voltál,
a jövőmet épphogy elkezdtem építeni,
a kis szíved már akkor hallottam dobogni.
Teltek az évek, és te végre megfogantál.
Az én szívem alatt a te kis szíved dobogott már!
Nagy hassal, büszkén, féltően éltem,
mert, ha elveszítelek, azt én túl nem élem!
Már alig vártam!
Már alig bírtam kivárni!
A gyönyörű gyermekemet
a karjaimban akartam tartani.
Megszülettél, én magamhoz öleltelek,
tudtam, hogy soha többé el nem engedlek!
Mikor a homlokodra csókot adtam,
a kis bőröd illatát úgy magamba szívtam.
Mikor kis kezeddel markoltad az ujjamat,
tudtam, hogy ez örökké így marad.
Mikor a keblemre tettelek, úgy néztél fel rám,
mintha én lennék az Isten: Drága kisbabám.
Vigyáztam rád, óvtalak,
és ez már mindig így maradt.
Már nem tudom elképzelni az életem,
hogy te nem vagy itt nekem.
MEGÁLLOK
Most megállok, és visszanézek.
Keresem a legszebb képet,
keresem azt, mi jó volt,
keresem, mi az enyém volt.
Az élet alkonyán jó megállni.
Vissza-visszakalandozni,
átgondolni mit rontottunk el,
ellapozni, mert már nem érdekel.
Mikor a jóra gondolunk,
újra megfiatalodunk,
újra átéljük a perceket,
újra átélünk minden szépséget.
Halljuk az első bókokat!
Átéljük az első csókokat!
Átéljük a legelső szerelmet!
Mi a szívünkben foglal helyet.
Továbbnézem emlékeim lapjait,
látom gyermekem első lépéseit,
hallom harsogó, vidám kacaját!
Csókolgatom gyönyörű kis pofiját.
Megtaláltam, amit kerestem,
a legszebb képet az életemben,
azóta sem történik velem jobb dolog,
csak ha látom, hogy szívből rám mosolyog.
MEG-MEGCSILLAN
Mikor árnyékot vet már a fa a tájra,
mikor aludni tér a nap pihe-puha ágyába,
fűvel takaródzik a sok apró bogárka,
csodálattal nézek a rózsaszínű égboltra.
A fények csalogatnak, játszanak velem,
az árnyékban a bokor fogja a kezem,
a tó vizében látom még, a nap int nekem,
sima, mint a tükör, mikor megérintem.
Hazafelé lépkedek már az erdei utakon,
még itt-ott megcsillan a fény a hajamon,
lassan sétálok, a tájtól búcsúzkodom,
jól érzem magam, csodás volt a mai napom.
MEGFOJTANAK A SÓHAJOK
Ó, ha még egyszer ölelhetnélek,
tudom, nem menekülnék el tőled,
téged soha többé el nem löknélek,
szorítanám éltető, szerető kezed.
Istenem, milyen bolond is voltam,
magamra haragítottam az életet,
megfordultam, kacagva elrohantam,
nem sajnáltam zokogó lelkedet.
Sóhajaim, úgy érzem, megfojtanak,
már némán megbújnék lelkedben,
de már érzéseim választ nem kapnak,
csak még egyszer ott lehetnék szívedben.
Nem törnék ki két kezedből,
szerelmesen megcsókolnálak,
etetgetnélek két kezemből,
várnám, hogy rám szabaduljanak a vágyak.
A sors keze durván lecsapott rám,
a szellő is a függöny mögé rejtőzik,
a magány maradt, s a kisszobám,
hol testem is csak érted vergődik.
MEGGYÖTÖRVE
Ma valahogy meggyötört a lelkem.
Ma valahogy halkabban dobban a szívem.
Ma valahogy úgy érzem, feladom,
rájöttem, az életem... romhalom...
Szeretem, ha az ősz átölel,
pedig ő ragadott tőlem el,
nézem a lehulló leveleket,
s hallgatom a néma csendet...
A csend szava félelmetes,
így nem lehet leélni egy életet!
A fejemben tombolnak a viharok!
A testem fáradt, elhagyatott...
A bánat a szívembe mardos,
a csend üvölt! Oly hangos!
Már nem tudom, mi az, amit akarok,
úgy érzem, belebolondulok...
Nézem a lehulló leveleket,
a szellő az ölembe fúj egyet,
nézem a száraz, törékeny levelet,
s látom benne... szétesett életemet...
MÉG ÉLSZ!
Mire a fáradt öregkort megéred,
már semmi örömöt nem érzel.
A lábaid, mint az ólom nehezednek,
a szemeid előtt, árnyékok lebegnek.
A kezed mikor már úgy remeg,
nem mersz megfogni semmit, mert elejted.
Mikor a hangod akadozik, és zihálsz,
sokáig pihensz ki egy kis sétát.
Mikor a szádból kiesik egy kis falat,
a víz is karcolja a torkodat,
ülsz a kis széken, és kérdezed,
érdemes -e így élned?
Mikor saját gyermekeidnek,
semmit nem mesélsz, mert
attól félsz,
hogy úgy sem értenék.
Talán, ha örülni tudnál az esőnek,
a szomszédnak, s a gyerekeknek.
Talán, ha még érdekelne, hogy a kutya ugat,
milyen szépen énekelnek a madarak.
Talán, ha kicsit mások szavára figyelnél,
jó lenne, hisz nem haltál meg még!
Nem mindenki rossz csak azt hiszed,
sok ember jó, és téged szeret.
Le kéne vetkőznöd a rossz érzéseket,
és hinned kéne!
Hiába öregedtél meg, a családod félt,
és ugyanúgy szeret.
MÉG ÉREZNEM KELL
Hallgatom dalom, fáj nagyon,
fáj minden szó, ahogy hallgatom...
Könnyeimmel küszködök,
lehet, hogy a karjaidba menekülök.
Kitártad nékem a szívedet,
hát te is értsd meg lelkemet.
Még nem tudok szerelmet ígérni,
még nem tudom a múltat feledni,
de a magányban úgy érzem, elveszek,
szeress nagyon, hogy én is szeresselek!
Biztass! Beszélj! Ölelj! Ne fordíts hátat,
még éreznem kell a mámorító vágyat.
MÉG NEM ADOM FEL
MÉG UTOLJÁRA
Soha többé nem nézek hátra,
nem várok senkitől biztatást,
el fogom feledni a múltat,
nem akarok több álmodozást.
Az ablak üvegén esőcseppek
oly boldogan szaladgálnak,
megpihennek a párkányon,
dúdolnak a szomszédoknak.
Egy hatalmas fa áll az udvaron,
sokszor kileste szerelmünket,
az utolsó szavadat mikor hallotta,
titokban törölte a könnyeket.
Ej, de szeretnék a fejedbe mászni!
Belelátni a gondolataidba,
mielőtt végleg elfelednélek,
befészkelném magam álmaidba.
MÚLNAK AZ ÉVEK
Múlnak a hónapok, múlnak az évek,
múlnak az évszakok, kicsit félek,
az idő szép lassan ellenem fordult,
a bíró döntése fejem felett megkondult.
A múltra, mikor néha visszaemlékezem,
mintha tegnap történt volna minden velem,
de még alig húzott a hold ezüst ruhát,
a nap boldogan felhúzza rengeteg aranyát.
Az óra mutatója is gyorsan előre halad,
már nem hallok mást, csak a kattogásokat,
a fejemen is hófehér tincsek ragyognak,
az őszi levelek újra a széllel táncolnak.
NE FELEDD
Ne feledd, hogy Édesanya csak egy van!
Ki dobogó szívvel vár a kapuban.
Ne feledd, hogy megölöd a lelkét,
ha cserben hagyod, szinte évenként.
Ne feledd, hogy ő úgyis szeret,
ha nem fogja mindig a kezed.
Lélekben mindig veled van,
s rögtön ugrik, ha baj van.
Hát ne öld meg! Inkább szeresd!
Ki tudja, meddig szeretheted?!
Ha egyszer már nem áll ott a kapuban,
senkire sem számíthatsz, ha baj van.
Ha sokszor elfordulsz tőle,
már csak ül, beletörve.
A szeméből folynak a könnyek,
s arcán megfagynak a remények.
Sok-sok év múlva, ha újra látod,
már nem repül feléd, nem nyújtja fáradt kezét.
Sok év után miről beszéltek?
Mi volt vele: évekig nem kérdezted...
Tudod, kinek a szíve már nem dobban,
nem áll kitárt kézzel a kapuban.
Édesanyádtól nem szabad elfordulni!
A lelkiismereteddel nem tudsz majd elszámolni.
A temetőben már csak sírhatsz,
a sírkőre is ráborulhatsz.
Többé nem látod szép mosolyát,
nem érzed: simogatását...
Becsüld meg, és szeresd!
Úgy érzem, ennyit megtehetsz.
Édesanya csak egy van!
Ha egyszer ő is elhagy,
mi lesz veled: ha bajban vagy???
NE GYERE
NE INTEGESS
Nem búcsúzunk, még találkozunk.
A vágy villamosán még összebújunk.
Kezed kezemben, s dúdolgatunk,
a múltról beszélve jót kacagunk.
Nem akarom, hogy integess!
Szemedből könny, ugye nem pereg?
Fel a fejjel! Nem búcsúzunk,
emelt fővel elvonulunk.
Nem akarom, hogy hátranézz!
Búcsúzni így túl nehéz.
A múltba vissza nem vonulunk,
csak a jövőben bizakodunk.
Tudod, a múltat feledd el!
A jövődet így építheted csak fel.
Ha mindig a múlt jár az eszünkbe`,
akkor az életünk nem ér semmit se.
Majd, ha egyszer találkozunk,
a vágy villamosán újra összebújunk.
Kezed kezemben dúdolgatunk,
a múltról beszélve jót kacagunk.
Mikor ismét elindulunk,
vissza nem fordulunk.
Ne integess! Nem akarom!
Csorog a könny az arcomon.
NÉHA...
Néha úgy érzem, nem maradhatok,
kitaszított már az egész világ,
tudom, én csak egy szomorú hölgy vagyok,
de hidd el, ez nem csak ostobaság.
Néha úgy érzem, hogy el kell mennem,
a hold sem tekint oly régóta rám,
nem tudom, hogy még mit kéne tennem,
hogy szeretettel szóljanak hozzám.
Úgy érzem, jobb, ha meg sem szólalok,
úgysem hallja senki az én szavam,
úgy jobb, ha soha semmit nem hallok,
nem látok soha senkit... csak magam...
Néha úgy érzem, nem maradhatok,
öröm itt többé úgysem vár rám,
másra én már nem is áhítozok,
csak békesség találjon végre rám.
Néha úgy érzem, hogy el kell mennem,
ez a föld nékem már olyan sivár,
tudom, mielőbb meg kéne tennem,
mennem kell, talán jobb világ vár már.
Néha úgy érzem, nem maradhatok...
Néha úgy érzem, hogy el kell mennem...
NINCS VISSZAÚT
Töprengek a múlton, az időn,
hiába, vissza többé nem jön.
Elrepült, már minden csak emlék,
elrepült, tovaszállt oly rég...
Jó lenne újra átélni,
a múltból csak jóra emlékezni,
visszareppenni az időben,
újra gyermekként élni az életem.
Anyám befonná hosszú hajam,
apámmal kézen fogva sétálnék boldogan,
felszabadultan nevetnék,
csak kis dolgokon sírnék.
Jó lenne újra gyermeknek lenni,
a testvéreimmel együtt nevetni,
összeveszni, kibékülni,
esténként egymással összebújni...
Sajnos ez csak álom marad,
az idő nem áll meg, előre halad,
az első lépéseket is meg tudtam tenni,
az utolsókat is nekem kell befejezni...
Elindultam egy hosszú úton,
most a vége felé fel nem adom!
Tudom, hogy egyre nehezebb az út,
de végigmegyek rajta, a lelkem: így hazajut.
NŐK ÉS FÉRFIAK
Ezerszer átgondoltam magamban,
és ha a szerelem összhangban van,
néha összecsapnak a hullámok,
az élet nagyon rögös, hisz tudjátok.
A szerelemben is vannak viharok,
ketten könnyebben megoldjátok,
és milyen jó este kibékülni,
milyen jó is, jóéjt-csókkal elaludni.
Puszit kapni, mikor kinyitod szemed,
egymást szorosan ölelni, hisz ott van neked,
van kivel kávézni, beszélgetni,
munkába indulva egymásnak integetni.
A keblére borulva sírni, zokogni,
a jó dolgokon hangosan kacagni,
együtt nevelni csodás gyermeketeket,
hogy kapjon... nagyon sok szeretetet...
Lehet egyedül is kiegyensúlyozottan élni,
örömödet, bánatodat nincs kivel megosztani,
az ember társas lény, szükségünk van egymásra,
akárhogy is gondolkodom, jól van ez így kitalálva.
Én úgy érzem, nők nélkül sivár lenne az élet,
mégis a férfi karjaiban keressük a menedéket,
szükségünk van egymásra, és ez így van jól,
hisz egymás nélkül lelkünkben gyász honol.
NŐK NÉLKÜL
Mi lenne nélkülünk, arra gondolok,
nélkülünk nem lennének holnapok,
nélkülünk nem lenne szerelem, mámor,
hisz kihez jönne akkor el... Ámor...
Nélkülünk nem lenne lágy ölelés,
még fájdalmasabb lenne a szenvedés,
nélkülünk nem lenne mézédes csók,
ha nem lennénk, kinek szólna a sok bók?
Ki lenne a szellő, ki simogatná hajatok?
Ki lenne a harmat, mi csókolja vállatok?
Ki ölelne úgy, mint egy tüzes láva!?
Ki lenne nektek a jéghegy orma?
Ki lenne, ki mély álomba ringat?
Ki lenne, ki téged úgy felbosszant?
Ki lenne, kiért szívetek dobban?
Ülnétek szomorúan egy sarokban...
Nélkülünk unalmas lenne a napotok,
kivel néznétek a sok csillagot?
Nélkülünk életetek mostoha lenne!
És nem születne soha meg a szerelem
...gyümölcse...
NYUGALOM
Oly sok mindent takar ez a szó, Béke!
Béke, ha szabad az ember lelke.
Béke, ha nincs öldöklés, háború!
Béke s nyugalom, ha nem vagy szomorú.
Mikor családodat boldognak látod,
úgy érzed, lehoznád a Mennyországot!
Olyan békét, boldogságot érzel szívedben,
úgy érzed, ez a legfontosabb az életedben.
Mikor gyötrődsz, és úgy érzed, feladod,
de elhessegeted ezt a gyáva gondolatot!
Nem adod fel a reményt, bízol, harcolsz!
Békét érzel újra, hogy sorsodon uralkodsz.
Jó lenne, ha nem lenne soha fegyver!
Békét akarunk! Kiáltaná minden ember,
hogy ne legyen már több kínlódás, öldöklés,
csak boldogság, béke, és szerető ölelkezés.
OLYAN VAGYOK
"Olyan vagyok neked, mint a levegő,
karjaidban szerelmesen remegő,"
olyan vagyok neked, mint a patak,
mi hűs vizet adva oltja szomjadat.
Olyan vagyok, mint a lágy zeneszó,
gyönyörű tested ölelve elringató,
a nyugodt tenger vagyok neked,
szerelmemmel simogatom lelked.
Olyan vagyok neked, mint a fellegek,
az egekbe emelem az egész életed!
A nap vagyok, mi felmelegít, simogat,
a szellő, mi csókolgatja arcodat.
A csillagod vagyok, mi utad mutatja,
éjjelente engem látsz szemedet behunyva...
Én vagyok, ki a nyugalmat hozza el neked,
én vagyok, ki selyemmel fonja át szerelmed.
Tudod, hogy én ki vagyok még neked?
Én vagyok a te egyetlen szerelmed,
én vagyok, ki soha el nem engedi kezed,
én vagyok, ki boldoggá teszi életed...
OLYAN VAGYOK
Öleltem, szerettem az életet,
mint a levél tavasszal a rügyeket.
Szerettem az édes ízeket,
mint a kisbaba az anyatejet.
Szerettem a szeretkezést, a csókokat,
mikor fülembe súgtak hízelgő bókokat,
szerettem a tél hidegét,
magamhoz öleltelek,
mint a kandalló melegét.
Olyat, mint te, nem találok,
nem keresek, de nem is várok.
Most olyan vagyok, mint egy árván csüngő falevél,
várom a szelet, talán még egyszer táncra kér,
és utolsó utamra ő lesz, aki majd elkísér...
OTT SZERETNÉK ÉLNI
Ott szeretnék élni,
hol béke honol,
hol a néma csend
a szívembe markol.
Ott szeretnék élni,
hol a virág illata átfon,
testemet átkarolja,
szívemet elbódítja.
Ott szeretnék élni,
hol a lelkem szárnyalhat!
Hol az elmém
békésen megnyugodhat.
Ott szeretnék élni,
hol mély, fekete éj van,
reggel felébredve
nem látni foltokban.
Ott szeretnék élni,
hol béke honol,
nem hallani mást, csak
hogy madár dalol...
ÖLELKEZIK A NYÁR AZ ŐSSZEL
Még glória öleli át a napot hajnalban,
a harmat, mint a gyémánt csillog a füvön,
az ősz már ott tanyázik a nyár karjában,
a sok sárguló levél naponta rám köszön.
Avarszínű levelek hintáznak a faágakon,
majd elszédülve a szellővel táncolnak,
a nap sugara keringőt jár a bokrokon,
nem sokáig marad, szomorúan búcsúznak.
Távolabb még köd honol a földeken,
de szép lassan a fellegekbe költözik,
győzni fog az ősz szeptemberben,
az indián nyár mindennap leselkedik.
Már nem olyan forró az ereje a napnak,
becsukott szemmel átadom magamat,
a sugarai finoman, lágyan simogatnak,
a gyenge szellő összekócolja hosszú hajamat.
ŐK A BARÁTAIM
ŐSZI FÉNYEK
A kék ég s a bárányfelhők alatt
egy vidám kis patakocska szalad,
parton sorakozó nyárfákat nézem,
egy kicsit a nyarat felidézem.
Rám kacsintanak a rozsdás bokrok,
már nem oly hangosak a madárdalok,
az ősz millió színe rám köszön,
elcsábít az őszt hozó fényözön.
Sárgult levelek úsznak a vízben,
megkapaszkodnak a part szélében,
összeölelkeznek a falombok,
véget érnek a nyári kalandok.
Az ágtól búcsúzik egy sárga levél,
az ő küldetése itt véget ér,
fénylő harmatcseppek tanyáznak rajta,
velük együtt hull le a patakba.
Eljött az ősz, mit én úgy szeretek,
nem éget a nap, öleli testemet,
néha még táncot jár erős fénye,
meg-megcsillan a patak vizében.
PRÓBÁLLAK FELEDNI
Próbállak elfeledni, hiányzol nagyon,
gyönyörű arcod látom a harmaton,
a fűszálakat szellő táncoltatja,
csípőd ringását eszembe juttatja.
Mindig mindenben érezlek, látlak,
téged elfeledni, így hogy is tudnálak!
Mikor a barackvirág illatát érzem,
felpezsdül tőle szerelmes szívem.
A lombok lágyan, csendesen susognak,
édes hangod a füleimben csacsognak,
bársonyos száddal csókolod nyakam,
de csak álmodom... hallom jajszavam!
Ködfátyol telepedett a tó vizére,
visszaemlékszem két szép szemedre,
lassan szertefoszlik, felszáll a fellegekbe,
és eltűnik, mint te... a végtelenbe...
RÁM VÁRT
Ültem egy sziklán, a tengert csodáltam,
oly halkan morajlott... hallgattam...
A sziklának hullámok csapódtak,
combomon vízcseppek csillogtak.
Bőröm sós volt, harmatos, szinte ragyogott!
A szél oly lágyan a hajamba kapott.
Néztem ezt a végtelen csodát,
éreztem az élet... édes mámorát...
A távolban az ég a tengert ölelte,
a lelkem beleveszett a végtelenbe.
Itt az idő egy helyben állt,
itt a béke, a szépség: csak rám várt.
A part szélén a víz kifehéredett,
de visszafordult, s a kékségben elveszett.
Távolabb a Nap a vízbe mártózott,
a tenger tükrén már aranyhíd csillogott.
A lelkemmel átöleltem az egész világot,
szívem halkan, csendesen dobogott,
a tenger morajlását már nem is hallottam,
csak a szerelmünkről, s rólad... álmodoztam...
REMÉNYSUGÁR
Az élet elsétál mellettünk,
oly sok mindenre emlékezhetünk,
emlékeinkbe szerencsére belelátunk,
és újra van miről álmodoznunk...
Én is voltam erős, de gyenge is,
voltam kegyelt, de száműzött is,
csodásan éltem szerelemben,
de azt is elvették tőlem!
Vakmerő és gonosz voltam!
Mindenkire haragudtam!
Szerettem volna sikeres lenni,
de nekem soha nem sikerült semmi!
Sokszor féltem, de voltam bátor is,
sokszor kacagtam, de remegve sírtam is,
hogy boldog lehettem, megadatott,
de mindig csak egy kis ideig tartott...
Szerettem volna sokkal bátrabb lenni!
Szerettem volna jobban szeretni!
Sokkal hangosabban nevetni!
Kevesebb ideig kitaszítva lenni...
Törölni semmit sem tudok,
hisz ezek megtörtént dolgok,
csak annyit tudok tenni,
megpróbálok a jóra emlékezni...
Bárhogy is múlik el az életünk,
jó, hogy visszaemlékezhetünk,
jó, hogy mindig van egy kis reménysugár,
mert reménykedni fontos... muszáj...
SZABADON SZÁRNYALNI
Szabadon repülök, mint a fecske.
Senkinek nem vagyok elkötelezve,
hogy szabad legyek, végre elértem,
békében szárnyalhat a lelkem.
Kiszaladok a világból!
Kacagok a boldogságtól!
Melletted láncra verve éltem,
de most a láncokat letéptem!
Lehajtott fővel jöttem-mentem.
Ránézni senkire sem mertem.
Kacaj sem jött ki ajkamon,
csak könnyem csorgott arcomon.
Most a szél mutatja utam,
én megyek vele boldogan!
A nap simogatja arcom,
végre hallom saját hangom.
Mint a szitakötő, keringek!
Mint a pillangó, lebegek!
Minden nap frissen ébredek,
hisz ő is nékem integet.
Még néha-néha hátrafordulok,
de szépen lassan megnyugodhatok.
Nem kell már soha rettegnem.
Nem kell már többé szenvednem.
A szabadságom többé nem adom!
Lehet bármilyen jó vagy rossz napom!
Ha okoznak is majd fájdalmat nekem,
akkor is szárnyal szabadon a lelke.
SZALAD AZ IDŐ
Szaladnak a napok, a hónapok,
búcsúzkodnak egymástól az évszakok,
mikor csipkedi arcunkat a fagy,
alig várjuk, hogy jöjjön a tavasz.
Érezni akarjuk a virágok illatát,
a nap kellemes simogatását,
de oly kevés időt tölt velünk,
már túl forró, égeti testünk.
Lassan hűvössé válnak a hajnalok,
az ezerszínű ősz bekopog,
arcunkat simogatja a lágy szellő,
olyan, mint egy túlfűtött szerető.
Túl gyorsan eltáncol egy esztendő,
mintha versenyt futna velünk az idő,
mikor tükörbe nézel egy nyári hajnalon,
észreveszed, hogy a tél itt maradt hajadon.
SZALADNÉK
Sokszor úgy érzem, szaladnék,
a világból is kirohannék!
Keresek egy helyet,
hol boldogan élhetek.
A szakadék szélén állok,
a mélységbe bámulok,
nem tudom, ki vagyok!
Nem tudom, hol vagyok!
Keresem a végső célt,
keresek egy új reményt,
vissza akarom kapni az életem!
Érezni akarom, hogy létezem.
Érezni akarom a nap erejét!
Belőle erőt meríthetnék,
de e borús hajnalon
csak lépkedek a száraz ágakon.
Talán még rám süt a nap,
talán a szellő még simogat,
tudom, hogy révbe érek,
de oly gyorsan múlnak el az évek.
SZERELMESNEK LENNI
Kinek a szíve a boldogságtól ragyog,
nem érdekli, ragyognak-e csillagok,
nem érdekli, csak a szíve dobbanása,
fütyül és dalol az egész nagyvilágra!
Ragyoghat rá a forró nap sugara,
tombolhat a tájfun pusztító vihara!
Ki a szerelem mámorában úszik,
azt sem veszi észre, ha a jégen elcsúszik.
Színesnek, szépnek látja a világot,
megszagol minden szál virágot,
szakadó esőben sem siet haza,
ajkát vidáman hagyja el a szerelem dala.
SZÉP EMLÉK MARADSZ
Fekszem a földön és rád gondolok,
a tulipán velem szembemosolyog,
már csak egy álom vagy, egy emlék,
ilyen szép álmot hogy felejtenék?
A vágy felkorbácsolja testemet,
örökre itt marad már mellettem,
az eszem megérti, de fáj nagyon,
könnyek csordogálnak le arcomon.
SZÍVED DOBBANÁSA
Mindenki feketébe öltözött,
a szerelem: a temetőbe költözött.
Szememből könnyek csorognak,
ajkamból hangok nem hallatszanak.
Megyek... Hangokat sem hallok,
némán, szótlanul ballagok.
A fejemben emlékek futkosnak.
A szívembe a fájdalmak: belehasítanak.
Elhagytál... Egyedül félek!
Ó, Istenem! Vigyél hozzá, ígérd meg!
Oly keveset élhettem vele,
megígértem, együtt maradunk örökre...
Úgy érzem, még fel sem fogta az elmém,
hogy többé soha nem fekszel mellém,
az éjjel a párnádon zokogtam,
jajveszékeltem s kiáltoztam!
Sokszor úgy érzem, nem bírom tovább,
de körbefog a szerető család.
Lágy szellő fújdogálja hajamat,
látom biztató mosolyodat.
A lelkemben mindig velem maradsz,
fújhat a szél, süthet a nap,
de nem érezhetem többé meleg kezed,
nem érezhetem, hogy dobban a szíved...
SZÍVETEKBEN
Gyermekként sokszor féltem,
éjszakánként felébredtem,
édesanyám szólongattam,
összebújtunk az ágyamban.
Álmot hozott két szememre,
nyugodtság a lelkemre,
olyan gyengéden ölelt át,
még érzem simogatását.
A magányt soha nem érezte,
mindig ott voltam mellette,
szégyellte reszkető kezét,
jó lenne látni szép szemét.
Az idő gyorsan elszaladt,
Ő a szívemben itt maradt,
lassan én is megöregszem,
néha már megremeg kezem.
Sokszor elgondolkodom,
mikor lányom szavait hallgatom,
nem kérek mást, csak szeressetek,
mert jó érzés, ha szívetekben lehetek.
TALÁN
Talán elmúlnak egyszer a gondok.
Talán lehetek egyszer még boldog.
Talán helyreáll még az életem
akkor is, ha nem vagy velem.
Nézem a felhőket,
szabadon lebegnek,
szárnyalnak a magasban
különböző alakban.
Talán, ha felhő lehetnék,
akkor én is szárnyalhatnék,
bejárnám a világot,
levetkőzném a sok gondot.
Nem időznék egy helyben sokáig,
fentről nézném az emberek gondjait,
simogatnám a hajukat,
puszilgatnám az arcukat.
Vigasztalnám őket a bajban,
ölelgetném a karjaimban,
és mikor minden jóra fordulna,
továbbmennék az utamra.
A felhőket, ha nézem,
megnyugszik a lelkem,
olyan nyugalom telepszik rám, hogy
már nem is érzem magam mostohán.
Oly sok szeretet van bennem,
az egész világot át kéne ölelnem,
a boldogságot mindig meglelem,
mikor az ég kékjében: elveszem...
A fellegekben lebegek, repülök,
reggelre szivárványt küldök,
vissza többé nem nézek,
újra s újra előrelépek.
TÁNCOLJON A LELKED
A fény felé táncol a szívem, lelkem,
szép, fényes ruhám könnyedén lebben,
táncolni hívlak, te táncolnál velem?
Jó érzés, mintha lebegnél a fellegeken.
Az élet gyönyörű, csak tudni kell élni,
a csend is néha fáj, nem kell tőle félni,
a legszebb gondolatok a csendben születnek,
az élet nehéz, de győztesnek kell lenned.
Mikor úgy érzed, összecsapnak a hullámok,
hogy fejedre szóródik millió átok!
Akkor csukd be szemed, hagyd elméd szárnyalni,
ne akarj semmi mást, csak lebegve táncolni.
TE VAGY AZ OTTHONOM
Magyarország, te vagy az otthonom,
ideszülettem, itt él a családom,
nyugalom, béke lakozik szívemben,
büszke vagyok, hogy itt élhetem életem.
Dicsőség, hogy Magyarnak születtem,
ereimben büszkén folydogál vérem,
sok ősünk feláldozta életét,
hát ne hajtsa le egy Magyar sem fejét!
Magyarország, imádom illatod,
folyóidat, minden daloló patakot,
a füvön a harmatcseppek táncot járnak,
itt a felhők is sokáig egy helyben állnak.
A Magyar szavak csengése lágy dallam,
oly érzéssel hagyja el az ajkam,
minden szóban megtalálod a szeretetet,
minden szó átöleli a lelkedet.
Magyarország, engedd, hogy itt haljak,
kérlek, adj helyet az utódoknak,
ne hagyják el ezt a csodás földet,
itt alapozzák meg ők is jövőjüket.
TE VAGY NEKEM
Oly sok évet vártam
félelemben, magányban.
Most itt vagy nekem,
kérlek, ne engedd el a kezem!
Te vagy nékem az esthajnal csillaga,
ha eltévednék, az utam megmutatja.
Te vagy nékem a szellő fuvallata,
simogatod arcom, ha égeti a nap sugara.
Te vagy nékem a hűs szobában a meleg,
felhevíti és simogatja testemet.
Hangod a csendben lágy zeneszó,
mely elringat, ha aludni volna jó.
A szíved másik fele én vagyok,
kérlek, emelj fel magadhoz!
Összefonódjon a testünk,
szabadon szárnyaljon a lelkünk.
Ha megszomjazol, én leszek a patak,
mi a fáradt vándornak hűs vizet ad.
Ha fejed fáradtan lehajtod,
ölem a párnád lesz: ha te is akarod.
Az életem vagy, s én a mindened leszek,
az élettől mást nem is kérhetek,
hisz te adtad vissza, hogy újra élni tudjak,
egyengessük ketten a közös utunkat...
TÓPARTI GONDOLATOK
Milyen jó is itt a tóparton,
átölel a csend, a nyugalom,
a nap most tér nyugovóra,
aranyhidat terített a tóra.
Lassan a hegy ormán megpihen,
egy édes mosolyt küld nekem,
egy kicsit még elidőzik,
a feljövő holddal kacérkodik.
Lábam a vízbe lógatom,
tücskök ciripelését hallgatom,
hajamba túr a lágy szellő,
bíbor színű sálban táncol egy felhő.
Jó volna, ha felkérne egy táncra,
megpihennék egy csillag karjában,
behunyom szemem, álmodozom,
egy régi, kedvenc dalom dúdolom.
TÓPARTI SZERELEM
A tóparton csendben üldögélek,
egy békával épp szembe nézek,
hallom, hangosan brekeg nekem,
talán meg akarja kérni a kezem?
Nagy szemeivel bámul rám,
hív, gyere hozzám, szép arám,
hát én csókot nem adok,
inkább örökre csóró maradok!
A nádasban jól ellennénk,
a tó vizében megfürdenénk,
a fátylad pókhálóból készülne,
mi harmatcseppel lenne ékesítve.
Megmozdul az egyik bokor,
látom, benne kígyó honol,
borzasztóan megijedek,
még megmozdulni sem merek.
A vőlegényem gyorsan eliszkol,
hát persze, ő is fél a kígyótól,
hamar magamra hagyott,
még az a jó, hogy csókot nem kapott.
Hazug szavakat mindenki tud mondani,
de kevesen tudják betartani,
királyfinak bárki érezheti magát,
de az igazi király a bajban sem hagyja el az arát.
TŐLED TANULTAM SZERETNI
A folyóparton ülünk egy padon,
ott ,ahol első csókunk elcsattant,
most is ide járunk,ha jő az alkony,
egymást öleljük szerelmesen ,halkan .
A fákat nézzük, oly nagyra nőttek,
lombok üdvözölnek a túlpartról,
az apró kis bokrok is felnőttek,
mi is álmodozunk, a tegnapról.
Oly sok emlékem van, örökre őrzöm,
lelkemben dúlnak az emlékviharok,
sokszor kísértett minket az ördög,
de feladta,és faképnél hagyott .
Már harminc éve fogom a kezed,
soha nem tudnálak elengedni,
akkor adtad oda nékem a szíved,
szeretlek, tőled tanultam szeretni.
TUDOD-E, MI A... 
Tudod, mi az igazi bánat?
Ha a szülői háznál már nem várnak,
soha többé nem hallhatod hangjukat,
nem érzed homlokodon édes csókjukat.
Tudod, mi az igazi fájdalom?
Mikor gyermeked elfordul tőled az úton,
mikor úgy várod, hogy hallhassad hangját,
szüntelenül keresed, hogy hol láthatnád.
Tudod, mi az igazi magány?
Mikor nincs, kivel ezt megoszthatnád,
mikor reménykedsz, hogy valaki meghallgat,
s várod, talán kicsit a vállán sírhatsz.
Tudod, mi az igazi közöny?
Ha tudják, mily sok a bánatod,
de átnéznek felette, majd te megoldod,
nem érdekli, mi az, mi néked úgy fáj,
míg ő is nyakadba zúdítja apró kis bánatát.
TÜNEMÉNYEK 
Lehet fehér, sárga, lehet fekete,
lehet zöld, barna, kék a szeme,
lehet egynapos vagy százéves,
mindegy, mindig tüneményes!
Kik szebbé tesznek minden napot,
kiknek lehozod a csillagot,
kik széppé teszik az életed,
kiket gyűlölsz, de titkon szereted.
Mikor még meg sem született,
már akkor az egekbe emeled,
mikor szerelmedet csókolod,
mindig nála jár a gondolatod.
Gyermekként ölébe hajtod fejed,
a nyugalmat, békét nyújtja neked,
és gyermeked lelkét átöleli,
Ő a NŐ! Ki a világot egyengeti!
A Nők, a Nők, a Nők, a tünemények!
Őket nőnapkor virággal köszöntsétek!
Halmozzátok el szeretettel, csókokkal!
Halmozzátok el kedves, szép szavakkal...
ÚGY ÉREZTEM
Úgy éreztem, minden rendben van,
életemet éltem veled boldogan,
nem éreztem, hogy már nem szeretsz,
azt hittem, örülsz te is, hogy velem lehetsz.
Nem búcsúztál, nem magyarázkodtál,
mire hazaértem, összecsomagoltál...
Álltam az ajtóban, rám omlottak a falak...
A lelkemből felszakadtak a fájdalmak...
Úgy hagytál el, mint a falevél az ágakat,
elhagytál, mint a sóhaj az ajkakat,
mint mikor tavasszal elolvad a hó,
és eltűnik a gyönyörű hótakaró.
A szívem el akarta hagyni testemet.
Őrülten fájt! Nem kívánom neked...
Belefásultam az életbe,
fájdalommal küszködve a lelkembe.
Úgy érzem, most már kicsit könnyebb,
nem mondom, hogy nem szeretlek téged,
de el akarlak felejteni,
a fájdalom, mit okoztál, biztos fog segíteni.
ÜVÖLTENÉK
Sötétség telepszik a falakra,
várom a holdat, tán kivilágítja.
Nem tud kitörni a fekete fátyol alól,
az utcán is koromsötét honol.
Meredt szemmel figyelek,
egy kis fény sem csillan meg,
lassan az ablakhoz megyek,
eszembe jut gyönyörű, fekete szemed.
Neked szólok, hozzád beszélek!
Válaszra várok, választ tőled kérek?!
Tátong az űr a lelkemben,
vér csillan meg kettétört szívemben.
Látod? Összeroppanok!
Látod? Boldogtalan vagyok...
Hiába is hullt már le az özvegyi fátyol,
lelkemben örökre feketeség táncol.
Üvöltenék! Nem tudok...
Úgy szeretnék... Akarok!
Sírni szeretnék, sírni akarok!
Nem tudok sírni... Nevetni sem tudok.
Istenem! Segíts, mert nem tudok élni!
Istenem! Segíts, segíts legalább félni!
Nem félek, de nem is élek,
nem nevetek, de nem is remélek.
Minden érzésem veled elköltözött,
utánad sietek, érte jövök.
Gyújts egy kis fényt, merre induljak?
Sötét árnyak fognak: visszahúznak.
VAJON
A földről távozom, ha elhagy az élet...
Vajon velem jöhet majd a szeretet?
Vajon hova érkezek, ott várnak rám?
Vajon ott megláthatom... jó anyám...
A szívembe hatol a fájdalom,
vajon hogy viseli el a családom?
Gondolatok támadják meg elmémet,
nem tudom elhessegetni a félelmet.
Vajon látom még a kék eget, hegyeket?
Vajon látom az erdőket, legelőket?
Vajon a kis patakot látom-e még?
Mikor a köveken ugrálva medréből kilép.
Vajon érzem még a vad, viharos szelet?
Az aranyló búzát látnom kell, ha integet!
Vajon érzem még az eső finom ízét?
Érzem a fagyos hó dermesztő hidegét?
Mikor melegíti testem a nap sugara,
mikor átölel éjszaka a hold karja,
a millió csillag csak nékem táncol,
hiányozni fognak... Lehetek bárhol...
Vajon ott nem lesz gyötrelem, fájdalom?
Nem harsog hangosan vidám kacajom!?
Félek, hisz ez mind maga az élet,
e csodás dolgok nélkül... ott nem is lehet élet...
VALAHA
Érzem -e még valaha, hogy
rám ragyog a nap sugara?
Érzem -e még valaha, hogy rám kacsint az
esthajnal csillaga?
Nem tudom, érzem - e még, hogy a
szél nekem mesél?
Vajon, hallom -e még valaha, hogy
rólam szól valaki dala?
Vajon csillog - e még az arcom
a hold fényében?
Vajon eltakar-e a sötétség
a rettegésben?!
A madarak csiripelését, vajon hallom -e még?
A méhek táncát, vajon látom -e még?
Vagy süketen, vakon kell már élnem?!
Tompa fejjel várnom, hogy lebegjek a széllel?!
Érzem - e még a patak frissességét?
Érzem - e még valaki simogató kezét?
Vajon súgja -e még valaki a fülembe,
hogy ne menj el, maradj itt örökre...
VANNAK PILLANATOK
Sokszor úgy fáj az élet, ugye, te is érzed?
Sokszor még szólni sem tudok, és őrülten félek.
Szorítja lelkem a fájdalom, megöl egy szó, egy hang,
könnyeim hullnak, talán elmúlik egyszer minden rossz nap.
Sokszor érzem úgy, hogy mindenki eltapos,
sokszor érzem úgy, hogy nem akarom a másnapot,
de mintha csoda történne, megcsókol a szeretet,
butának érzem magam, és a rossz napokon nevetek.
Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, feladom,
de vannak jó pillanatok, ilyenkor gyönyörű az alkony.
Vannak pillanatok, hogy a boldogság hazatér,
nem is értem, miért hagyott el, miért?!
Szakad az eső, folydogál az üvegen,
mosd el a bánatom, ne lássák a könnyem...
VÁGYOM HAZA 
Eljöttem egy idegen országba,
úgy éreztem, eljöttem a szabadságba,
teszem a dolgom, de keresem magam,
itt nem vagyok más, csak hontalan.
Nem érzem a virágok illatát!
Nem érzem a nap sugarát!
Hiányzik anyám csillogó szeme...
Hiányzik simogató, meleg keze...
Otthon körbevettek a barátok,
de itt mindig egyedül vagyok,
nem kérdezi senki, mi van veled?
Nem vár senki, ha az ajtón belépek...
A magyar szavak csengése úgy hiányzik!
Hiányzik a konyha, hol anyám pakolászik!
Oly nagyon vágyom már haza!
Haza kell mennem a szép magyar honba...
VÁRLAK
Ülök a szobában, s
tördelem a kezem,
azt mondtad, napnyugtára,
Itt leszel velem.
A nap, pont most bukik le
a hegyek mögé,
nekem integet, siess
készülődjél.
Az órára nézek, s
kiugrik a szívem,
ha nem jössz el,
mi lesz majd velem.
Oly nagyon várlak!
A pezsgőt be hűtöttem.
Egyedül, nem tudom meginni.
indulj már el!
Elterveztem, ha belépsz:
átölellek.
Nem teheted meg velem,
hogy nem jössz el.
Annyi mindent akarok
mondani, s ha
kibeszéltük:
veled összebújni.
Simogatni, dédelgetni,
szeretnélek,
szeretkezni, és
meginni a pezsgőt veled.
Utána összebújni,
szorosan hajnalig,
és újra folytatni,
másnap reggelig.
Szól a telefon,
rosszat sejtek.
Felveszem, és már
alig értem,mert a
sírás, majd megfojt engem.
Tehát nem jössz, pedig
jó lett volna, ha
nem is békülni, de
elbúcsúztunk volna.
A pezsgőt kinyitottam,
veled koccintottam.
Többé nem kell jönnöd,
mert el is búcsúztam.
VÁRLAK 2.
Szeretnék veled újra találkozni,
füledbe súgni szerelmes szavakat,
a lelkemmel lelkedet átölelni,
a mézédes szádra adni csókokat.
Szorosan karolnám karcsú derekad,
és elmondanám, mennyire szeretlek,
megsimogatnám szép, illatos hajad,
érezném, hogy újra beleremegek.
Már alig várom, hogy halljam léptedet,
szíved dobbanását még most is hallom,
esténként ugyanott várlak tégedet,
hol először átölelt féltő karom.
Az illatod már messziről érzem én,
látom, jössz felém kecses lépteiddel.
VELED MEGYEK
Fejünk felett elrepültek az évek,
érted még most is lángra gyúl szívem,
csak ketten, kéz a kézben sétálgatunk,
kicsalogatnak a festői színek.
A tengeren fodrozódnak a habok,
sirályok táncolnak a kék víz felett,
hajszálaidon játszanak a fények,
mit a kor már ősz színűre festett.
Szarkalábak ölelik csodás szemed,
kacéran mosolyognak énreám,
csókod íze édes, mint az akácméz,
szemed színe olyan, mint az óceán.
Fejünk felett elrepültek az évek,
de nékem most is te vagy a legszebb,
jó, mikor gyenge kezeddel simogatsz,
jó, hogy ujjadra húztam a végtelent.
A nap már magasan jár az égen,
a gyűrű megcsillan kecses ujjadon,
én már nem tudnék élni nélküled,
ha elszólít az Úr, véled utazom.
VIGYÁZNÁK RÁD
Ha én, zöldike lehetnék!
Reggel, a dalomra ébrednél,
Még te reggeliznél,
én, csak énekelnék.
Mikor útra kelnél,
Inkább sólyom lennék,
a lépteidet figyelném,
s az eget kémlelném.
Délben, friss halat
viszek neked, hisz addigra
sirály leszek, gólya, nem leszek!
Mert tőled távol, nem élhetek.
Ebéd után, ha pihennél,
mint a sas, úgy figyelnék.
a nyugalmadat, nem zavarhatná
senki, tudnám, hogy kell elkergetni.
Este, az öledbe ülnék,
és turbékolnék,
válladra hajtanám a fejem,
hisz a galambod lettem.
Éjjel,a faágon ülnék,s
az álmodra vigyáznék,
mert akkor már rég,
gyöngy bagollyá változnék.
VILLÁM
De jó lenne
felhőn ülni!
Vagy meg tanulni repülni,
belesni az ablakodon,
és hívni a napot,
hogy beragyogjon.
De jó lenne
holdnak lenni!
A csillagokkal
jönni-menni!
Éjjel belesni hozzád,
hogy a szemed
behunytad -e már.
Jó lenne
szellőnek lenni!
Téged újra
dédelgetni,
de nem szeretnék
villám lenni!
Nem akarlak elégetni.
VOLT IDŐ
Volt idő, mikor még szerettelek.
Alig vártam, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor úgy hiányoztál nekem,
mint az eső a kiszáradt földeken.
Volt idő, mikor bármerre néztem,
csak téged láttalak a fűben, a levélben,
mikor a harmatcsepp lassan folyt le a levélről,
majd megőrültem a szerelemtől!
Úgy szerettem volna érezni az ajkad,
eltemetni minden bántó szavad,
de már a levelekről elszállt a harmat, s
a szívem is vele szállt, nem maradt.
A lelkemben a hangok hallgatnak.
A nap tüzében a könnyeim csillognak.
Ha okosabb lennék, mint amilyen vagyok,
most elfelednélek, mert repülnek a napok.
Az élet csupán egy perc, egy rezdülés,
észre sem vesszük, és itt a vég.
A mi életünk csak volt: a szél elfújta,
a szerelmemet is felkapta, és magával sodorta.
A levelek zizegésében a hangod még hallom,
de az arcod vonásait már nem látom.
Felnézek az égre, kék fátyolként lebeg,
elindulok: szép lassan lépkedek.
ZÚGJATOK, HARANGOK
Sok év telt el, s most találkozunk.
Vajon egymásról mit gondolunk?
Vajon megismerem a hangját?
Felismerem a járását?
Folyton ezen merengek,
még messze vagy, már érezlek.
Messze vagy, nem tévedek:
Mégis hallom a lépteidet.
Zúgjatok, harangok, zúgjatok!
Ne hallja szívem, hogy dobog.
Zúgjatok, harangok, zúgjatok!
Ne hallja, hogy a hangom elcsuklott.
Felemelem tekintetem,
érzem, fogod a kezem,
meg sem tudok szólalni,
csak magamban imádkozni.
Magadhoz szorítasz,
százezer csókot adsz,
megszólalni sem tudok,
csak mélyen hallgatok.
Zúgjatok, harangok, zúgjatok!
A szívem hangosan dobog!
Zúgjatok, harangok, zúgjatok!
Ne hallja a lelkem, hogy zokog!
Elindulunk, mint régen,
szerelmesen, kéz a kézben.
Beszélsz, beszélsz, jó hallgatni,
úgysem tudnék megszólalni.
Zúgjatok, harangok, zúgjatok.
Most olyan boldog vagyok.
Zúgjatok, harangok, zúgjatok,
mert örökre vele maradok...
George Zamfir - She (Ő) Hirth Éva - Gyengédség
Link
VALAMI SZÉP IS JÁR NEKEM
Betöltötték a szobát a csúnya szavak,
megrezzentem, ahogy az ajtót becsaptad,
a vágy, s a bánat karöltve rohant felém,
semmit sem akartam jobban, csakhogy légy az enyém.
Egy félre értett szó, mit már elsodort a szél,
beletörődtem, már minden véget ért,
sokáig szenvedtem, a hajam is úgy fájt!
Elmém sem gondolkodott, téged várt.
Hiába csalogattak vissza fájó könnyeim,
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hirth Éva |
|
|
|
|
|
Offline
